2017. március 19., vasárnap

Gyorsulás ellen: a rezonanciáról

Presenting shortly for the first time in Transylvania the latest book of Hartmut Rosa on Resonance, as a possible solution for the accelerated society. 

Hartmut Rosa, a kortárs német szociológia egyik legismertebb alakja nemrég új könyvet adott ki: Rezonancia – a világkapcsolat szociológiája (Resonanz: Eine Soziologie der Weltbeziehung) címmel. A vaskos, félezer oldalas kötet a neves jénai kutató válasza előző, sokat elemzett munkájára, amely az akcelerációról, azaz a felgyorsult társadalomról szólt. Ebben az új kötetben Hartmut Rosa egy „megoldást” akar nyújtani a felgyorsult és értékvesztett globális társadalom legégetőbb problémáira, a megoldás kulcsszava pedig az általa kidolgozott rezonancia fogalma.
Előző jelentős művében, Rosa a felgyorsult társadalom legfőbb problémájaként említette a technológiai fejlődés és az információ-robbanás sebességének radikális növekedését, amelyet az emberi test és szellem nem tud hasonló dinamikával követni. Az ebből fakadó különbségek súlyosan érintik a kortárs társadalmat és egyéneket, akik egyre nehezebben találnak biztos pontot a rohanó világ globalizált és túlságosan diverzifikált értékrendjében. A határidők, éleződő versenyek és utópisztikus modellek világában a mai ember nagyon nehezen talál magának olyan életformát és életmodellt, amely kompatibilis lehet a felgyorsult társadalom sebességével. Magyarán, hátramaradunk, lemaradunk saját világunktól, követhetetlenné válik a szociális környezetünk és ebben a szociológiai deficitben olyan pszichológiai diszharmónia alakul ki, amelynek egyik leglátványosabb társadalmi következménye a burn-out, azaz szellemi kiégések döbbenetesen magas
száma.  Rosa szerint, a felgyorsult és globalizált társadalomhoz sem testünk, sem lelkünk nem tud ilyen sebességgel illeszkedni, ám mivel ezt a folyamatot már megfordítani, „lelassítani” aligha lehet, olyan stratégiákra és megoldásokra van szüksége az emberiségnek, amellyel egyensúlyra tudunk találni ebben a sebes életben is. Ezt a probléma-megoldó stratégiát hívja ő „rezonanciának”. Egy olyan életérzésről van szó, amelynek célja, hogy a felgyorsult társadalomból kiléphessünk, teret adjunk saját testünk és lelkünk megszokott, normális sebességének és dinamikájának és rezonáljunk, átéljük, magunkba építsünk olyan pozitív életérzést és élményt, amellyel néhány óra, vagy nap után újra belemászhatunk a gyorsvonatként száguldó nagyvilág forgatagába.
Maga az ötlet nem forradalmian új: ilyesmit olvashattunk már Hankiss Elemér műveiben is, aki az értékvesztett, vallás és más dogmatikus ideológia nélküli, félelemmel teli világban olyan új szimbólumokat talált, amelybe a kortárs társadalom szokott kapaszkodni. De Rosa rezonanciájához hasonló ötlettel találkozunk számos, New Age mozgalom tanítójának, így Eckhardt Tolle-nak a műveiben is – persze mindenféle tudományos háttértudás vagy jól kidolgozott elmélet nélkül. Míg a fellendülőben lévő spirituális tanítók műveiben a rezonanciához hasonló fogalmak az „awarness” vagyis a „jelenben lenni” fogalma jelenik meg, addig a neves német szociológus rezonancia alatt egy jóval bonyolultabb szociálpszichológiai folyamatot mutat be. Rezonálni Rosa szerint azt jelenti, hogy teljes testünk – tehát biokémiai szintekig, serteinket is beleértve – módosul azokban a pillanatokban, amikor endorfint tudunk termelni, rezonálni tudunk egy-egy személlyel, eseménnyel, olvasmánnyal, koncerttel, múzeumi kiállítással vagy kedvenc háziállatunkkal. Rosa azzal a céllal alkotta meg a rezonancia fogalmát, hogy új, szociológiai perspektívát adjon a pszichológiában ismert, autenticizmus és autentikus életforma fogalmának. Két, ókori hasonlattal példázta a felgyorsult
társadalomban útkereső emberek számára megoldást nyújtó rezonancia jelenségét: az egyik életmód, amit élhetünk, egy orpheusi, álmokra, kreativitásra épülő életvitel, amely szemben áll a jelenlegi társadalmat uraló prométheuszi némasággal, dominanciával és kontroll-uralommal. Nekünk, akik olvasták Lucian Blaga, Én nem zúzom szét a világ csodakelyhét című híres versét ismerősnek tűnhet ez a két életmodell, amelyből a neves román filozófus is az előbbit, tehát a költői, erotikus, kreatív és önteremtő, a misztériumoknak teret adó világot akarja járni és nem a mindent uraló, racionális, száraz és emberi esszenciánkat elsöprő sebességgel dübörgő kapitalizmus útját.
Hartmut Rosa ötlete ugyan nem új, hisz maga is elismeri, hogy nagyban befolyásolta őt Herbert Marcuse, a frankfurti iskola egyik vezető alakjának modern társadalomkritikája de Bruno Latour a létezés módjairól alkotott elmélete is. Rosa szerint, egy világban, amely elszaladni látszik alattunk és amelynek sebességét – időben és térben sem – tudjuk emberi érzékszerveinkkel követni – a túlélési, fejlődési stratégia az lehet, hogy a világba kiáltva bajunkat, hangunkat, vágyainkat rezonanciára, válaszra lelünk ilyen, olyan csatornákon keresztül. A válaszadó, rezonáló csatornák kiválasztása, megtalálása és megtartása már a mi, kemény munkánk gyümölcse és feladata kell legyen.

 

2017. március 11., szombat

Doktori rendelésre avagy a felsőoktatás kudarcairól

There were 55.000 Ph.Ds submitted just in Romania between 2005 and 2015 and the number on European scale is surely even more stunning. This commercialisation of knowledge and titles created another business: writing Ph.D. and other kind of dissertations on command, for money (see also: UK Essays).


A bolognai rendszer bevezetését követően évente több ezren államvizsgáznak Romániában, de hasonlóan magas számban készülnek immár doktori disszertációk is. 2005 és 2015 között az ország állami és akkor még létező, bár nem akkreditált magánegyetemein 55.000 doktori disszertáció készült. Ez egy kisebb román város teljes lakosságát jelenti. Óriási szám, amely mögött a legnaivabb ember is sejtheti: ez rég nem a minőségről és tudományos kutatásról szól. A helyzet odáig súlyosbodott, hogy Európa szerte – így kies hazánkban is – rendelésre lehet doktori disszertációkat is rendelni. A tudomány tehát piaccá lett: ráadásul törvényesen.
A XIX. században Kolozsváron doktorált fiatal kutatók számára életük egyik nagy pillanata, szakmai pályafutásuk egyik csúcsa volt a doktori cím megszerzése és disszertációjuk publikálása. Cserni Béla, Gyulafehérvár első régésze és amatőr botanikusa például egész életében büszkén illesztette neve elé a doktori címet, nemegyszer leveleit is így írta alá. A nevesebb európai egyetemeken a doktori cím odaítélése vallásos ceremóniaként, már-már
szakrális rituáléként történt. Ennek a korszaknak rég vége. Ma már ezresével gyártanak doktori disszertációkat Európában. Legjobb esetben, három év, kizárólag kutatásra fordítható idő áll a doktorandusz rendelkezésére, ám legtöbb esetben szó sincs erről a helikoni állapotról: az elmúlt tíz évben „keletkezett” 55.000 romániai doktori címhez úgy jutottak a tulajdonosok, hogy „kutatásaik” mellett dolgoztak vagy más tevékenységet is végeztek. Ilyen körülmények mellett lehetetlen valamit is érő tudományos kutatást végezni sem a humántudományok, sem a természettudományok területén. Legjobb esetben is, egy száz oldalnyi kompiláció jöhet össze, hevesen tűzdelve internetes forrásokkal és mások kutatási eredményeinek módosított közlésével. Ez így van külföldön is és mifelénk is. Akadnak doktori iskolák, ahol egy-egy vezetőtanárnak több tucat doktorandusza van. Ez, egy rendesen végzett témavezetői munka esetén lehetetlen vállalkozás lenne, hisz legalább havonta kellene konzultálni egyszer, több száz oldalt elolvasni havonta. Egy professzornak – aki ideális esetben kutató is és nemcsak oktató, tudománydiplomata vagy netalán politikus – erre nincs ideje és lehetősége. Számos doktori iskolában tehát a témavezető csak néhány alkalommal találkozik a doktoranduszával és talán, a védés előtt elolvassa annak tézisét. Ilyen körülmények között teljesen érthető, hogy számos doktorandusz a „könnyebbik”, ám törvénytelen utat választja: megrendeli doktoriját vagy szakdolgozatát.
A Guardian angol napilap nemrég számolt be az Egyesült Királyságban immár piaci méreteket öltött szakdolgozat-gyárakról. Online cégek tucatjai jöttek létre az elmúlt években, amelyek bármilyen tudományágban rendelésre elkészítenek államvizsgákat, mesteri dolgozatokat, doktori disszertációkat vagy más szakdolgozatokat és fokozatszerzéshez szükséges munkákat. Ezek legnagyobbika, a UK Essays tavaly 16.000 szerződést kötött szakdolgozatok megírására és évente több ezerrel nő a megrendelők száma.
Romániában is több ilyen disszertáció-gyár létezik már. Ebből kettő, a redactarealacomanda.com és a lucrarelacomanda.ro professzionális honlappal is rendelkezik, ahol részletesen taglalják a szakdolgozatát megírni képtelen nebuló lehetőségeit. Felsorolásukból jóformán egyetlen tudományág sem hiányzik, tehát ezeken a vészhelyzetben felkeresendő honlapokon megváltást talál úgy a biokémia, mint a régészet vagy történelem doktorává avanzsálódó „kutató”. Egyetlen feladata, hogy részletesen leírja a disszertáció témáját, rövid kivonattal és induló bibliográfiával segítse az egyébként elérhetetlen, név és telefonszám nélkül dolgozó szakdolgozat-gyártókat és hátradőlve várja, hogy néhány hónap alatt kézbe kapja élete nagy tudományos munkáját, amelyhez ő egyetlen szót sem fűzött. A romániai cégek is hangsúlyozzák, hogy mindez teljesen legálisan történik
és ez így is van. Az 1996. március 14-én életbe lépett 8. számú törvény 12. cikkelye a szellemi és szerzői tulajdonjogokról egyértelműen kimondja, hogy egy szerzőnek jogában áll szellemi alkotásáról bármikor lemondani vagy azt másra ruháznia. A törvény nem tér ki arra, hogy ez pontosan milyen formában történhet, ennélfogva a disszertációkat név nélkül, anonim módon felajánló szerzők gyakorlatilag törvényes úton gyárthatnak doktori dolgozatokat is.
A jogi probléma akkor merül fel, amikor a kutatni lusta vagy azt felesleges tevékenységnek vélő doktorandusz megvásárolja a megrendelt szakdolgozatot és azt, mint saját munkáját adja le majd témavezetőjének és egyetemének. Az akkreditált romániai egyetemeken ugyanis kötelező a szakdolgozat benyújtásakor a doktorjelölteknek egy nyilatkozatot is leadni, amelyben tanúsítja, hogy a benyújtott dolgozat kizárólag az ő munkája. Ez a formanyomtatvány ugyan elsősorban a plágium kiszűrésére vonatkozik, amely ebben az  esetben nem áll fent, hisz miért is gyanúsítsuk a névtelen szakdolgozat-gyáros szerzőt plágiummal? Ő mindössze lemondott szakmai méltóságáról, deontológiai elveiről és saját kutatását pénzért átadta a doktorandusznak, aki – ha mázlista és témavezetőjének nem tűnik fel – akár címet is szerezhet ilyen úton. Intellektuális prostitúció a javából, mondhatjuk megvetően, ám a jelenség rámutat egyrészt a bolognai rendszer súlyos rákfenéire, másrészt a romániai felsőoktatás nagy hibáira. Egy olyan globalizált, kapitalizált tudományosságra, amelyben a minőséget felváltotta a mennyiség, a szenvedélyből és a türelmes, kitartó és életre szóló – Kerényi Károly által vallási áhítatnak nevezett akadémiai odaadásból pedig – ma már a pályázatok és címek megszerzésének véget nem érő hajszája lett.
Egy elértéktelenedett és piaci eszközökkel olcsóvá tett felsőoktatás drámája ez, amelyben nemcsak a jogi kiskapukat kellene orvosolni, hanem a teljes rendszert újragondolni, amely jól jelzi az értékvesztés vagy értékátalakulás európai drámáját.

Megjelent a Szabadság 2017. március 11-i számában.

2017. február 7., kedd

Egy új Erdély története - román szemmel

Short notes about the new book of Ioan Aurel Pop and Ioan Bolovan entitled "History of Transylvania" as a good example of a new type of historiography in Romania and the role of publicity and public intellectuals in contemporary historical narratives.


Ioan Aurel Pop
Történészként az ember sok könyvbemutatón megfordul. Legtöbbször az ilyen eseményeken a bemutatandó kötet szerzője, családja, barátai, kollégái és egy szűkebb, a sajtóból értesülő értelmiségi csoport vesz részt. Néhány tucat ember általában, akik az adott téma iránt különös érdeklődést tanúsítanak. Ellenben múlt hétvégén a Néprajzi Múzeum impozáns nagytermében mintegy négyszáz résztvevő gyűlt össze egyetlen kötet miatt: Ioan Aurel Pop történész, akadémikus és Ioan Bolovan rektor-helyettes a Scoala Ardeleana (Erdélyi Iskola) kiadónál megjelent Erdély Története című legújabb, bővített és javított kiadását mutatták be. Nemcsak a kötet, de az esemény maga is eléggé érdekes volt ahhoz, hogy ezzel egy kicsit részletesebben foglalkozzunk.
Erdély története – a kötet címe értelemszerűen nagyon fülbemászó és a téma
monumentalitásához illően nagy tömegekhez szól. Az elsősorban történelmi könyvek kiadására szakosodott román kiadó honlapján talán pont ezért jelenik meg ez a kötet úgy, mint „bestseller”. A sikere borítékolható. Ez nemcsak azért szükséges, mert a Román Tudományos Akadémia és a Banca Transilvania által támogatott kötet költségei az egeket verik (színes fotók, krétalap, keményfedeles kötés), de a két szerző neve már eleve biztosíték a sikerhez. Ioan Aurel Pop az elmúlt években a román sajtóban egyre gyakrabban, mint a Lucian Boia féle kritikai történetírás és nemzetmitoszokat romboló historiográfia legnagyobb élharcosa jelenik meg. Nemcsak kiváló rétori tehetsége, de címei és akadémiai státusza is legitimálja őt arra, hogy egy újfajta román történetírást vezessen be. Ez a történetírás a XIX. századi buzgó romantikus nacionalizmus és a Lucian Boia féle nehezen megfogható, negatív és nemegyszer olcsó mitoszromboló historiográfia közzé helyezhető. Az új Erdély Története előtt már Pop tavaly kiadta az  „Erdély, öntudati állapotunk” (Transilvania, starea noastra de veghe), enyhén patetikusra sikeredett című kötetét, amelyben megelőlegezte a jelenlegi kötet ideológiai hátterét. Ugyancsak érzékelhető a Ioan Aurel Pop féle történetírás a Lucian Boianak irt válaszkötetében, ahol élesen bírálja a bukaresti történészt és a nemzetromboló gondolatok  helyett a nemzeti identitás megerősítését, az „egészséges” románságtudatot népszerűsíti.
Ez a jelenség volt érzékelhető a hétvégi könyvbemutatón is. Volt ott román pópa, polgármester, egy sor akadémikus is és olyan óriási tömeg, amelyhez hasonlót magyar nyelvű könyv bemutatóján jómagam még nem láttam. A jászvásári egyetem rektor-helyettese által tartott könyvbemutatóból is kiderült, hogy a Nagy Egyesülés közeledte új fordulatot fog hozni a hivatalos román történetírásban. Óriási hangsúlyt fog kapni a román nemzeti öntudat, nemzeti büszkeség fiatalos lendületű megerősítése és egy új nemzet-projekt kidolgozása, melynek legfőbb célja az, hogy a románok ne szégyenkezve ejtsék ki kulturális és nemzeti identitásukat itthon és különösen külföldön, hanem büszkeséggel és öntudattal. Ez a jelenség jól illeszkedik az Európában és a tengerentúlon is jelentkező újfajta nacionalizmus hullámához is, ahol az értékvesztett, dekadens, ultraliberálisnak mondott, önön vesztébe rohanó Nyugat-Európa morálja kerül kissé megerőszakolt kontrasztba a tradicionális, régi elveire büszke és saját identitását, nemzeti múltját újrafelfedező társadalmakkal.

Ioan Aurel Pop rövid, de szép beszédében kiemelte, hogy ő nem képes másképp, csakis románként megírni Erdély Történetét. A kötetben a románság szemszögéből láttatja azt az európai régiót, amelyet ma egy mini-Európának is tekinthetünk. Hangsúlyozta, hogy bár a két szerző igyekezett „objektív történetírásra”, ez egy ilyen téma esetén aligha érhető el. Ellensúlyként ajánlotta a néhány éve megjelent háromkötetes, 1600 oldalas Erdély Történetét, amelyet német és magyar szerzőkkel együtt szerkesztettek és írtak, és amelyik sokkal részletesebb, árnyaltabb, az objektív történetíráshoz közelebb álló művet ad az olvasók kezébe.
Az első kiadás
Az, hogy egy történész elismeri, nem tud objektív történetírást írni még nem is túl nagy baj. persze, akkor kérdés, hogy miért kell olyan hevesen bírálni az ugyancsak elfogultságáról ismert Lucian Boiát. Az már kevésbé örömteli azonban, hogy az eseményen egyetlen magyar történész sem vett részt és ahogy ez lenni szokott, a párhuzamos történetírás úgy tűnik, továbbra is létezik Erdélyben.  A kötet tehát a Nagy Egyesülés centenáriumának egyik előszavaként jelent meg és egy újfajta román történetírás mintapéldányaként, amelyre érdemes lesz majd az elkövetkezőben jobban figyelni. Az esemény pozitív jellegéről talán annyi emelendő ki, hogy az internetes médiák és a jó marketing valóban képes ma is több száz embert vasárnap délben is egy könyvbemutatóra vonzani. A kötetben a magyarok, szászok és zsidók története is viszonylag objektív arányban jelenik meg. A gazdagon illusztrált kötetben ott találjuk a magyar királyok és erdélyi fejedelmek portréi mellett az erdélyi magyar kultúra nagy alakjait is, Brassaitól, Szilágyi Sándor történészen át
egészen Bartók Béláig, aki legfeljebb gyűjtései és koncertjei révén kötődik a történelmi Erdélyhez.
Csak reménykedni tudunk abban, hogy az 1986-os monumentális, három kötetes Erdély Története és az annak rövidebb, egykötetes 1989-es és 1993-as Erdély rövid története után megjelenik majd magyarul is egy új szintézis Erdélyről, lehetőleg román és magyar történészek közreműködésével. A nemrég megjelent monumentális Székelyföld története ugyan visszhangra talált a magyar értelmiség körében, az továbbra is kérdés, milyen fogadtatása lesz a román történészek és érdeklődő nagyközönség körében. Az a magyar  történetírás szerepe is lenne, hogy a román kollegákkal összefogva az „új nemzet-projekt” fogalmába és az új történetírás ideológiájába megfelelő helyett biztosítsanak az erdélyi magyarság, szászság, zsidóság vagy örménység történetének és múltjának is.


2017. február 3., péntek

Karakánul Kolozsvár műemlékeiért


Portré: Virgil Pop (1958) a Kolozs megyei kulturális és műemlékvédelmi hatóság munkatársa,
Kolozsvár műemlékeiért felelős műépítésze, a Nyugat-Erdélyi Területi Műemlékvédő Bizottság titkára. A Technikai Egyetem Építészet Karának elvégzését követően, 1990 után került az akkor átszerveződő regionális műemlékvédelmi hatósághoz, melynek azóta is munkatársa, 2004 óta pedig a Technikai Egyetem Építészet és Városrendezés Karának docense. Számos tanulmány és kötet, így Konzerválás története című alapvető munka szerzője.

1) Bár Virgil Pop nevét valószínűleg minden kolozsvári befektető ismeri és rettegi, az Ön intézménye – a Kolozs Megyei Kulturális és Műemlékvédelmi Hatóság – ellenben ritkán kap publicitást az erdélyi magyar sajtóban és kevés kolozsvári tudja, mivel foglalkozik ez az intézmény és melyek a legfőbb feladatkörei. Hogyan foglalná össze az intézmény struktúráját és működését?
A Kolozs Megyei Kulturális és Műemlékvédelmi Hatóság valóban rosszul áll a nagyközönséggel való kommunikáció terén. Az intézmény honlapja immár hónapok óta nem működik és nagyon kevés alkalommal kapunk lehetőséget a közönséggel történő nyílt párbeszédre. Az intézet feladatköre igen szerteágazó és számos intézménnyel áll meglehetősen bonyolult viszonyban – amely többek között, a hatékony működést is megnehezíti. A kulturális örökségünkért felelős minisztérium (január óta: Kulturális és Nemzeti Identitás Minisztériuma) igen bonyolult struktúrával működik. Elkülönül az immobilis, mobilis és szellemi örökségér felelős szervezetek. Az immobil (épített) örökségért a Nemzeti Örökségvédelmi Hatóság felel, amelynek kötelező jelleggel konzultálnia kell a Nemzeti
Régészeti Bizottsággal és a Történelmi Műemlékek Nemzeti Bizottságával. Ezek alá tartozik a 12 regionális műemléki bizottság. A mobilis (tárgyi) műemlékekért a Nemzeti Örökségvédelmi Hatóság a nemzeti múzeumokkal együtt felel és a Múzeumok és Gyűjtemények Nemzeti Bizottságával kell konzultálnia. E bizottságnak is vannak regionális formái. A szellemi örökségért is külön bizottsággal kell konzultálnia a Nemzeti Örökségvédelmi Hatóságnak. Ezek fő szervezetek alá tartoznak tehát a megyei hatóságok, amelyek együttesen felelnek egy megye épített, tárgyi és szellemi kulturális örökségéért. Magyarán: a színházi előadásoktól, a múzeumi tárgyakon keresztül az épített örökségünkig a legváltozatosabb kulturális javakért is ez az intézmény felelős Kolozs megyében. A bonyolult bürokrácia nemcsak az olvasónak tűnhet átláthatatlannak: nemegyszer jómagam is csapdájába esek ennek a rendszernek, ami nagyban nehezíti az épített örökségünk hatékony védelmét Kolozs megyében.
2) Kolozsvár kevesebb, mint tíz év alatt óriási léptékben megváltozott, a város területileg és urbanisztikai szempontok szerint is nagyot változott. A több, mint négyszázezer lakosú város rengeteg külföldi befektetőt is vonz amelyek nemegyszer súlyos mértékben veszélyeztetik a város építészeti és kulturális összképét és örökségét. Ezek monitorizálásában az Ön intézményének óriási szerepe van. Hogyan történik a város épített örökségének védelme és milyen helyi hatóságokkal működnek együtt?
A legnagyobb gond, amivel az intézményünk küzd, az a társadalom hozzáállása az épített (immobilis) örökséghez. Ezen a téren nemcsak a Kolozsvárra került és a városhoz érzelmileg nem kötődő külföldi befektetők, de a helyi lakosságnak is óriási hiányosságai vannak. Romániában még nem jutottunk el oda, hogy a nagyközönség ugyanolyan értékesnek találjon egy műemléki épületet, mint egy híres festményt vagy egy arany tárgyat. A tárgyi örökség megbecsülése és a múzeumi tárgyak iránti egyre növekvő érdeklődés sajnos nem érzékelhető ilyen mértékben az épített örökségünkkel szemben. Intézetünk szoros kapcsolatot tart fent a városi és megyei rendőrséggel, ahol létezik egy kulturális szakosztály. Cristian Luca, a Kolozs Megyei Rendőrség munkatársa felel az épített és tárgyi örökséget ért visszaélésekről. A polgármesteri hivatalnak is van ilyen feladatkörrel megbízott szakbiztosa, így a helyi lakosság három intézményhez is fordulhat, amennyiben műemléki épületek rongálásáról vagy tárgyi örökséggel kapcsolatos visszaélésekről értesül. A Kolozs Megyei Kulturális és Műemlékvédelmi Hatóság a havonta egyszer összeülő regionális szakmai bizottsággal közösen dönt minden egyes kolozsvári és Kolozs megyei építkezésről és nagyberuházásról, amelyeknek tőlünk kell engedélyt kérniük.  Azokban az esetekben, amikor visszaélést vagy az épített örökség épségét fenyegető jelenséget tapasztalunk, a Hatóság jelentést küld a rendőrségnek és a polgármesteri hivatalnak, amelyek – elvileg – jogi hatalommal rendelkeznek, hogy az építkezéseket leállítsák vagy inspekciót végezzenek. Sajnos a gyakorlatban azonban ezek a pontosan meghatározott jogi folyamatok nem mindig működnek.
3) Az erdélyi magyar sajtóban legtöbbet a Házsongárdi Temetőben tapasztalt rongálások és visszaélésekről olvashatunk. Bár a temetőt ma már szinte minden, román vagy magyar nyelvű városi útikalauz, mint Kolozsvár egyik legfőbb történelmi emlékhelyét mutatja be, mégis, a temetőben tovább folyik az új sírok kialakítsa. Milyen szabályok vannak jelenleg érvényben a temetőre vonatkozóan?
A 2013 februárjában elfogadott új Városrendezési Terv (Plan Urbanistic General) szabályainak
értelmében, a temető teljes területe műemléki státusszal rendelkezik. Ennek értelmében a temetőben a felszín fölé 80 cm-re emelkedő (100 x 200 cm-es területű) sírokat nem szabad semmilyen formában módosítani vagy megrongálni. Nem engedélyezett ezekben, a jól látható síroknak az újrahasználása, amennyiben az nem üres. Az üresen álló sírokat ellenben a jelenleg érvényben lévő szabályok értelmében újrahasználhatják. Több esetben adtunk negatív jelentést és nem engedélyeztünk számos olyan síremlék építését, amely vagy a régi történelmi síremlékeket vagy a temető összképét, úthálózatát és hagyományos térrendezését módosította volna. A Házsongárdi temető esetében ugyanis nemcsak a régi síremlékek, de a temető úthálózata és struktúrája is védett.
4) Néha nagy visszhangot kelt néhány történelmi emlékműre helyezett otromba reklámfelirat vagy egy-egy épület homlokzatát megrongáló építkezés vagy felújítás. Melyek a jelenleg Kolozsváron észlelhető legjelentősebb műemlékvédelmi visszaélések és rongálások?
A ház eredeti homlokzata
Évente mintegy harminc olyan jelentést terjesztünk a polgármesteri hivatal és a helyi hatóságok elé, amelyek épített örökségünk és a város építészeti arculatát súlyosan rongálják.  Ezek közül kiemelendő az Unió utca 16. szám (Memorandumului nr. 16) esete. A XVIII. századi épület kiemelkedő műemléki értékkel bír (műemléki kódja: CJ-II- a-A- 07240), elsősorban barokk homlokzata miatt. Az épület 2007-ben még eredeti állapotában volt látható, 2010-ben azonban súlyos módosításokat
Az új homlokzat
észleltünk a homlokzaton. Bár a helyszíni kutatást megnehezítette a jelenlegi arab lakók közreműködésének hiánya és a velük tapasztalt nyelvi nehézségek (sem román, magyar vagy angol nyelven nem kommunikáltak velünk), légi fotókon és később Google térképes felvételeken kiderült, hogy nemcsak az épület homlokzata, de a teljes belső udvar is radikális átalakítást szenvedett. Ugyancsak eltűnt az épület szépen kialakított magas padlása is. A homlokzaton kialakított két újabb ablak é a padlás radikális átalakítása az eredeti homlokzatot és barokk épületet teljesen új, „balkáni” vonásokkal csúfította el. Minderre 2007 és 2010 között, a város egyik legforgalmasabb, több ezer ember által látogatott buszmegállójának közelében került sor. Az engedély nélkül kezdeményezett építkezést és a műemléki épület súlyos rongálásáról azonnal jelentést küldtem a polgármesteri hivatalnak, ám sajnos azóta sem történt érdembeli változás ez ügyben.
Hasonlóan súlyos esetről számolhatunk be az Eötvös utcában (ma Str. Constanta) emelt Europa Business Center tizenkét emeletes monstruma esetén. A Iosif Pop és Matei Miko által építtetett hatalmas épület számos pontban sérti a város építészeti összképét. Az épület felépítésére 2009-ben a városi tanács adott engedélyt Sorin Apostu polgármestersége idején, kijátszva az akkor Regionális Városrendezési Tervet (PUZ), amelyben még az Eötvös utca a belváros részeként, műemlékvédelmi státusszal rendelkezett, így bármilyen építkezés esetében ezen a területen szükséges lett volna a mi intézetünk jóváhagyása és engedélye. A 2012-ben elindult építkezés már az Alin Tișe féle új Általános Városrendezési Terv értelmében indult, amely – a megyei tanács elnökének személyes érdekeltségei miatt – kivette az Eötvös utca környékét a műemlékvédelmi zónából, így az építkezésnek immár jogi akadálya sem volt.
Véleményem szerint, hasonlóan botrányos a Trencsén téren (Piata Cipariu) jelenleg emelkedő Görög – katolikus templom is. Az eredeti tervek – amelyeket majd negyed évszázada, még az 1990-es évek
elején nyújtottak be – egy jóval kisebb és egyszerűbb, görög kereszt alakú épületről szóltak. A jelenlegi forma egy az ázsiai pagodákra, a cigány barokkra és a balkáni felületességre utaló jegyeket is magán hordozza és súlyosan rontja a város építészeti összképét. Addig, amíg a helyi lakosság nem lesz érzékenyebb az épített örökség és a város építészeti arculatának védelmére és megőrzésére, sajnos az ilyen visszaélések csak szaporodni fognak. Bízom benne, hogy a fiatal generáció már másképp fog Kolozsvár történelmi emlékeire tekinteni.