2017. április 13., csütörtök

A kolozsvári egyetem és a CEU

Leading scholars from the USA, UK and many other countries from the EU  signed the petition and expressed their concern on the new law from Hungary which targeted the Central European University (CEU) in Budapest. Many of the university presidents and rectors from Hungary and abroad expressed directly the institutional support for the CEU. The Hungarian leaders of the Babes Bolyai University from Cluj however, are still, mute. Why

Fosztó László, a Szabadelvű Kör vezetője, a romakutatás nemzetközi hírű kutatója és a CEU
(Közép-Európai Egyetem) egykori hallgatójának kezdeményezésére több mint száz neves erdélyi értelmiségi – egyetemi tanárok, kutatók, művészek, írók és újságírók – írták alá azt a nyílt levelet, amelyet Áder János köztársasági elnöknek címeztek. A levélben az erdélyi értelmiségiek kérték az egykori fideszes politikust, hogy ne írja alá a magyar kormány által benyújtott új felsőoktatási törvényt. Bár az aláírók között számos neves, a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen oktató professzort találunk, érdekes módon, a nyilatkozathoz sem magánszemélyként, sem intézményi nyilatkozat formájában nem csatlakozott a BBTE Magyar Tagozata. Erdélyi értelmiségiként joggal kérdezzük és számon kérjük: miért?
Köztudott, hogy az elmúlt héten a Lex CEU néven elhíresült új felsőoktatási törvény felrobbantotta úgy a magyarországi belpolitikát és közéletet, mint a nemzetközi tudományos világot. A világ
legtávolabbi pontjairól érkező, mintegy hetvenezer tiltakozó között találjuk a Soros György által alapított CEU mellett kiálló oxfordi professzorokat, neves Nobel díjas tudósokat és írókat, a Harvard Egyetem rektorát és megannyi más, a világ tudományosságát meghatározó személyiséget. Az aláírók döntő többsége ugyan magánszemélyként állt ki a CEU mellett, egy-egy rektor vagy rektor-helyettes jelenléte egy ilyen támogatói listán túlmutat a személyes szimpátián: jelzésértékű, intézményi támogatást is sejtet. Egy rektor ilyen minőségében – különösen ha aláírásában megnevezi titulusát – egyértelműen az intézményt is képviseli. Az ügyben felszólaló neves magányszemélyek és intézmények sorában találjuk szinte az összes magyarországi egyetem dékánjait, rektori tanácsát de még a Magyar Tudományos Akadémia elnökét is.
A már említett erdélyi nyílt levél ugyan erőteljesen hangsúlyozza az erdélyi magyar közélet és értelmiség kiállását a CEU mellett, a kolozsvári BBTE magyar tagozatának vezetősége kínos csendben maradt ebben, a véleményem szerint igenis fontos és az erdélyi felsőoktatást, tudományos életet és tágabb értelemben, az európai szabad kutatást is veszélyeztető vagy érintő kérdésben. Sem a BBTE rektori hivatala nem adott ki hivatalos nyilatkozatot az ügyben, sem a két magyar rektor-helyettes nem szólalt fel az ügyben – sem magánszemélyként, sem hivatalos, intézetvezetői minőségükben. Csendben maradásuk azért is fölöttébb furcsa és – véleményem szerint, elfogadhatatlan – mivel az Áder Jánosnak írott nyílt levél is egyértelműen kifejti, hogy a BBTE számos hallgatója igazi tudományos kincsesbányaként használta évek óta a CEU könyvtárát és a két intézmény között intenzív szakmai és emberi tőke-hálózat alakult ki. Minden, a nemzetközi kutatás élvonalába igyekvő kutató tudja, milyen nehéz Romániában – még a viszonylag nagy könyvtárakkal rendelkező Kolozsváron is – minőségi és világélvonalba illő tudományos kutatást végezni. A társadalomtudományok és humántudományok területén, könyvtáraink labdába sem rúghatnak a nemzetközi élvonallal, fiatal kutatóinknak külföldre kell utazzanak vagy a mélyinternet bugyraiba kell férkőzzenek néhány méregdrága kötetért, tanulmányért vagy folyóiratért. A CEU ilyen szempontból is egy oázisa volt az erdélyi társadalomtudósoknak és humántudományok gyakorlóinak, akik százasával vándoroltak mesteris hallgatókként vagy doktoranduszokként Kolozsvárról a Nádor utcai könyvtárba. A világ vezető 500 egyeteme közzé került BBTE nagyon jól tudja, milyen infrastrukturális lemaradással kell megküzdenie a közép-kelet európai egyetemeknek, amelyeknek
hallgatói – bármennyire is tehetségesek legyenek – amikor külföldre kerülnek és a világ legnagyobb nemzetközi fórumain kell megállják a helyüket – fájdalmasan szembesülnek a hazai kutatás hiányosságaival és pénzügyi limitáltságukkal. A CEU azon kevés egyetem között volt Bécstől Keletre, amelyben ezek a „balkáni” vagy vasfüggönyi problémák eltűntek, hisz az ott oktató tanári gárda és a könyvtárak a világ élvonalába helyezték az egyetemet és ezáltal az ott tanuló hallgatókat is.
Úgy gondolom, hogy a minőségi oktatásért, az erdélyi magyar hallgatók boldogulásáért és általában véve, a közép-kelet európai tudományosság felzárkóztatásáért küzdő BBTE vezetőségének illett volna – vagy illene – kiállni a CEU ügyéért. Függetlenül attól, hogy a Lex CEU mögött milyen magyar bel-vagy külpolitikai stratégiák sejthetőek, egy ilyen rangos, nemzetközi egyetem létének a veszélyeztetése, a nemzetközi és magyar értelmiség ilyen szintű ignorálása egy olyan veszélyes politikai ideológiát sejtet, amely ellen fel kell szólalnia minden vezető intézménynek a mi régiónkban.
A CEU és Soros György alapitványa a 80-as évek végén és a 90-es évek elején az új világ és a reményteljes, a tudósok számára a kapunyitást jelentő lehetőségek kapaszkodójaként robbantak be a Kárpát medence magyar köztudatába. A BBTE magyar tagozatának vezetői – már csak azért a több száz egykori hallgatójáért is akik később a CEU-n folytatták tanulmányaikat – határozott véleményt és nyilatkozatott kellene adjanak ebben az ügyben. A CEU nem magyarországi belügy, hanem kolozsvári és tágabb értelemben vett, erdélyi közügy és oktatásügy is. Ideje tehát, tollat ragadni…


2017. március 29., szerda

A kolozsváriak és a régészek esete

If there is a new archaeological excavation in the city centre of Cluj (Kolozsvár, Klausenburg), the locals - especially the Hungarian community - has a very critical and judging opinion about the work of archaeologists. This is mostly because of the nationalist politics of the 1990's. It is time however, to make a living bond between urban archaeology and the local Hungarian community of Cluj.

Ismét régészeti ásatások folynak a kolozsvári Szent Mihály templom környezetében. A város szimbólumának számító, több évszázados épület bejárata előtti ásatásnál látványosabb és szembeszökőbb helyszint keresve se találhatnánk, így érthető, hogy a helyi magyarság nagy érdeklődéssel figyeli a régészek munkáját. Sajnos, bizonyos internetes fórumok hozzászólásaiból ítélve, a nagyközönség és a kolozsvári magyarság viszonya a régészettel még mindig a funari időszak sérelmeit hordozza. Itt az ideje ezt végérvényesen lemosni.
Fotó: Rohonyi I.
Kolozsvár főterén már a XIX. század végén is folytak ásatások, amelyet a nagyközönség láthatott vagy figyelemmel követhetett. Érdemes lenne kis kutakodással utánajárni, hogyan vélekedett a korabeli dualizmus-kori sajtó a Kolozsváron vagy Magyarországon folyó ásatásokról. Bár a kincses városban folyó apróbb ásatások nem is hasonlíthatóak Szőny, Gyulafehérvár vagy Óbuda nagy területű, szisztematikus városi ásatásaihoz, mégis minden bizonnyal a régészek munkája jelen lehetett a kollektív mentalitásunkban már a századfordulón is. Munkájuk megítélése még aligha váltott ki különösebben vehemens – negatív, vagy pozitív – érzelmeket. A két világháború közötti és különösen a Méri István nevéhez köthető 1940-es évekbeli ásatás – már sokkal inkább fűszerezett volt a politikától és a nemzetiségi kérdéstől. Presztízskérdés volt, hogy a bécsi döntés (vagy diktátum) utáni „kismagyar” világban Kolozsváron a régészek magyarok után kutakodjanak. Ez meg is történt – az ásatás részletes bemutatására azonban negyven évet kellett várni. Nem segített a kolozsvári magyarok és a régészet, mint tudományág és annak művelői közötti kapcsolaton az 1974-es városnév-változtatás sem, annak ellenére, hogy Bodor András és mások ismeretterjesztő cikkek sorozatában próbálta elmagyarázni, miért is fontos Kolozsvárnak – igy azok magyar lakosságának is – a római múlt és annak emlékei. A Ceausescu féle
Fotó: Rohonyi I.
nacionalista történetirás megkövetelte, hogy elsősorban dákok és rómaiak után kutakodjanak a kolozsvári régészek is. Magyar és középkori leleteket elhanyagolták, a ritkán előbukkanó temető-részleteket nem közölték vagy elbagaterizálták. Ez a torz történeti narratíva oda vezetett, hogy a kolozsvári magyarság a régészek munkájában a pártpolitika és túlfűtött nacionalizmus vájóit és szolgálóit lássa, munkájukat megvesse és ellenezze.
Erre a jelenségre jött „ráadásként” a funari korszak már-már tragikomikus nacionalizmusa, amely felszántotta a kolozsvári magyarok számára szakralizált térnek számító Főteret, veszélyeztetve a Mátyás szobrot és megannyi más, a kollektív mentalitás tájában fontos szerepet játszó emlékművet. Mindezt néhány, rosszul vagy dokumentálatlanul bemutatott római kő miatt, amelyet persze ha kellőképpen ásnak ki és mutatják be a nagyközönségnek, akkor kevésbé lett volna fájó a kolozsvári magyarság számára. Az 1990-es években és a 2000-es évek elején zajló nagy főtéri ásatások legfőbb hibája nem csak az volt, hogy elfelejtette a középkori rétegeket dokumentálni és a város főterének történetét kellőképp rekonstruálni, hanem az is, hogy a régészek munkáját, szakmai megbecsülését és hírnevét besározta a helyi lakosság előtt, elidegenítette és hiteltelenné tette ezt a szakmát a helyi magyarság előtt. Jobb helyeken, így Londonban vagy akár Budapesten is az ún. városi régészet, vagyis egy város belső területén zajló régészeti ásatások igazi közönség-szórakoztató eseménynek számítanak: a régészek a közönség előtt végzik a munkájukat, eredményeikről állandóan beszámol a helyi sajtó, ismeretterjesztő előadásokat tartanak és szórólapokat osztogatnak és az ásatás tárgyait néhány hónap feldolgozás után be is mutatják egy-egy időszaki kiállítás keretében. Ezek persze sok pénzből dolgozó és szenzációs leleteket felhozó ásatások a világ nagy városaiban.
Kolozsvár aligha tud ezekkel a példákkal versengeni, de számos olyan kisnémet város példáját felhozhatnánk, ahol a régészek munkáját a helyi lakosság és a turisták is nagy érdeklődéssel, tisztelettel követik és nem megvetik, bírálják vagy a pártpolitika és nemzeti történetírás vádjaival feketítik be.
A jelenlegi főtéri ásatások kiváló példát jelentenek arra, hogy a kolozsvári magyarság végre megbékéljen ezzel a szakmával és az ásató régészek láttán ne rögtön a dákóromán kontinuitás félelme jusson eszükbe. Érdemes lenne azt is végre elfogadni, hogy Kolozsvár alatt nyugvó római város egy európai érték és annak megőrzése, megismerése és népszerűsítése nemcsak a románoknak, de nekünk, magyaroknak is feladatunk, hisz a római múlt egy európai közösség hagyatékaként maradt ránk. Érthető tehát, hogy a főtéren és a Szent Mihály templom előtt ásó régészek számára nemcsak a magyar múlt emlékei, de a római falak is ugyanolyan értékesek. A régészeti emlékeket jobb nem nacionalista jelzőkkel megfertőzni: a kulturális, esetleg etnikai, nemzeti identitása egy tárgynak elveszett akkor, amikor a tulajdonosa, vagy a házat, a falat, az adott tárgyat használó egyén meghalt. Innentől kezdve a régmúlt emlékeit kiásó régész nem igazán beszélhet „magyar” falakról, vagy „római” tárgyakról, legfeljebb kronológiai besorolásként használhatja ezeket a jelzőket – bár ennél vannak jóval finomabb szakszavak is.
Csak remélni lehet, hogy a kolozsvári magyarság megnyitja szivét és eszét, hogy a régészek munkáját megbecsülje, tisztelje és megismerje, hisz ők terepmunkájuk révén, ugyanúgy ahogy mi, szobatudósok és történészek, feltárják a múltnak, Kolozsvár múltjának apró szeleteit, amely révén jobban megismerhetjük a várost, ahol élünk.

 

2017. március 19., vasárnap

Gyorsulás ellen: a rezonanciáról

Presenting shortly for the first time in Transylvania the latest book of Hartmut Rosa on Resonance, as a possible solution for the accelerated society. 

Hartmut Rosa, a kortárs német szociológia egyik legismertebb alakja nemrég új könyvet adott ki: Rezonancia – a világkapcsolat szociológiája (Resonanz: Eine Soziologie der Weltbeziehung) címmel. A vaskos, félezer oldalas kötet a neves jénai kutató válasza előző, sokat elemzett munkájára, amely az akcelerációról, azaz a felgyorsult társadalomról szólt. Ebben az új kötetben Hartmut Rosa egy „megoldást” akar nyújtani a felgyorsult és értékvesztett globális társadalom legégetőbb problémáira, a megoldás kulcsszava pedig az általa kidolgozott rezonancia fogalma.
Előző jelentős művében, Rosa a felgyorsult társadalom legfőbb problémájaként említette a technológiai fejlődés és az információ-robbanás sebességének radikális növekedését, amelyet az emberi test és szellem nem tud hasonló dinamikával követni. Az ebből fakadó különbségek súlyosan érintik a kortárs társadalmat és egyéneket, akik egyre nehezebben találnak biztos pontot a rohanó világ globalizált és túlságosan diverzifikált értékrendjében. A határidők, éleződő versenyek és utópisztikus modellek világában a mai ember nagyon nehezen talál magának olyan életformát és életmodellt, amely kompatibilis lehet a felgyorsult társadalom sebességével. Magyarán, hátramaradunk, lemaradunk saját világunktól, követhetetlenné válik a szociális környezetünk és ebben a szociológiai deficitben olyan pszichológiai diszharmónia alakul ki, amelynek egyik leglátványosabb társadalmi következménye a burn-out, azaz szellemi kiégések döbbenetesen magas
száma.  Rosa szerint, a felgyorsult és globalizált társadalomhoz sem testünk, sem lelkünk nem tud ilyen sebességgel illeszkedni, ám mivel ezt a folyamatot már megfordítani, „lelassítani” aligha lehet, olyan stratégiákra és megoldásokra van szüksége az emberiségnek, amellyel egyensúlyra tudunk találni ebben a sebes életben is. Ezt a probléma-megoldó stratégiát hívja ő „rezonanciának”. Egy olyan életérzésről van szó, amelynek célja, hogy a felgyorsult társadalomból kiléphessünk, teret adjunk saját testünk és lelkünk megszokott, normális sebességének és dinamikájának és rezonáljunk, átéljük, magunkba építsünk olyan pozitív életérzést és élményt, amellyel néhány óra, vagy nap után újra belemászhatunk a gyorsvonatként száguldó nagyvilág forgatagába.
Maga az ötlet nem forradalmian új: ilyesmit olvashattunk már Hankiss Elemér műveiben is, aki az értékvesztett, vallás és más dogmatikus ideológia nélküli, félelemmel teli világban olyan új szimbólumokat talált, amelybe a kortárs társadalom szokott kapaszkodni. De Rosa rezonanciájához hasonló ötlettel találkozunk számos, New Age mozgalom tanítójának, így Eckhardt Tolle-nak a műveiben is – persze mindenféle tudományos háttértudás vagy jól kidolgozott elmélet nélkül. Míg a fellendülőben lévő spirituális tanítók műveiben a rezonanciához hasonló fogalmak az „awarness” vagyis a „jelenben lenni” fogalma jelenik meg, addig a neves német szociológus rezonancia alatt egy jóval bonyolultabb szociálpszichológiai folyamatot mutat be. Rezonálni Rosa szerint azt jelenti, hogy teljes testünk – tehát biokémiai szintekig, serteinket is beleértve – módosul azokban a pillanatokban, amikor endorfint tudunk termelni, rezonálni tudunk egy-egy személlyel, eseménnyel, olvasmánnyal, koncerttel, múzeumi kiállítással vagy kedvenc háziállatunkkal. Rosa azzal a céllal alkotta meg a rezonancia fogalmát, hogy új, szociológiai perspektívát adjon a pszichológiában ismert, autenticizmus és autentikus életforma fogalmának. Két, ókori hasonlattal példázta a felgyorsult
társadalomban útkereső emberek számára megoldást nyújtó rezonancia jelenségét: az egyik életmód, amit élhetünk, egy orpheusi, álmokra, kreativitásra épülő életvitel, amely szemben áll a jelenlegi társadalmat uraló prométheuszi némasággal, dominanciával és kontroll-uralommal. Nekünk, akik olvasták Lucian Blaga, Én nem zúzom szét a világ csodakelyhét című híres versét ismerősnek tűnhet ez a két életmodell, amelyből a neves román filozófus is az előbbit, tehát a költői, erotikus, kreatív és önteremtő, a misztériumoknak teret adó világot akarja járni és nem a mindent uraló, racionális, száraz és emberi esszenciánkat elsöprő sebességgel dübörgő kapitalizmus útját.
Hartmut Rosa ötlete ugyan nem új, hisz maga is elismeri, hogy nagyban befolyásolta őt Herbert Marcuse, a frankfurti iskola egyik vezető alakjának modern társadalomkritikája de Bruno Latour a létezés módjairól alkotott elmélete is. Rosa szerint, egy világban, amely elszaladni látszik alattunk és amelynek sebességét – időben és térben sem – tudjuk emberi érzékszerveinkkel követni – a túlélési, fejlődési stratégia az lehet, hogy a világba kiáltva bajunkat, hangunkat, vágyainkat rezonanciára, válaszra lelünk ilyen, olyan csatornákon keresztül. A válaszadó, rezonáló csatornák kiválasztása, megtalálása és megtartása már a mi, kemény munkánk gyümölcse és feladata kell legyen.

 

2017. március 11., szombat

Doktori rendelésre avagy a felsőoktatás kudarcairól

There were 55.000 Ph.Ds submitted just in Romania between 2005 and 2015 and the number on European scale is surely even more stunning. This commercialisation of knowledge and titles created another business: writing Ph.D. and other kind of dissertations on command, for money (see also: UK Essays).


A bolognai rendszer bevezetését követően évente több ezren államvizsgáznak Romániában, de hasonlóan magas számban készülnek immár doktori disszertációk is. 2005 és 2015 között az ország állami és akkor még létező, bár nem akkreditált magánegyetemein 55.000 doktori disszertáció készült. Ez egy kisebb román város teljes lakosságát jelenti. Óriási szám, amely mögött a legnaivabb ember is sejtheti: ez rég nem a minőségről és tudományos kutatásról szól. A helyzet odáig súlyosbodott, hogy Európa szerte – így kies hazánkban is – rendelésre lehet doktori disszertációkat is rendelni. A tudomány tehát piaccá lett: ráadásul törvényesen.
A XIX. században Kolozsváron doktorált fiatal kutatók számára életük egyik nagy pillanata, szakmai pályafutásuk egyik csúcsa volt a doktori cím megszerzése és disszertációjuk publikálása. Cserni Béla, Gyulafehérvár első régésze és amatőr botanikusa például egész életében büszkén illesztette neve elé a doktori címet, nemegyszer leveleit is így írta alá. A nevesebb európai egyetemeken a doktori cím odaítélése vallásos ceremóniaként, már-már
szakrális rituáléként történt. Ennek a korszaknak rég vége. Ma már ezresével gyártanak doktori disszertációkat Európában. Legjobb esetben, három év, kizárólag kutatásra fordítható idő áll a doktorandusz rendelkezésére, ám legtöbb esetben szó sincs erről a helikoni állapotról: az elmúlt tíz évben „keletkezett” 55.000 romániai doktori címhez úgy jutottak a tulajdonosok, hogy „kutatásaik” mellett dolgoztak vagy más tevékenységet is végeztek. Ilyen körülmények mellett lehetetlen valamit is érő tudományos kutatást végezni sem a humántudományok, sem a természettudományok területén. Legjobb esetben is, egy száz oldalnyi kompiláció jöhet össze, hevesen tűzdelve internetes forrásokkal és mások kutatási eredményeinek módosított közlésével. Ez így van külföldön is és mifelénk is. Akadnak doktori iskolák, ahol egy-egy vezetőtanárnak több tucat doktorandusza van. Ez, egy rendesen végzett témavezetői munka esetén lehetetlen vállalkozás lenne, hisz legalább havonta kellene konzultálni egyszer, több száz oldalt elolvasni havonta. Egy professzornak – aki ideális esetben kutató is és nemcsak oktató, tudománydiplomata vagy netalán politikus – erre nincs ideje és lehetősége. Számos doktori iskolában tehát a témavezető csak néhány alkalommal találkozik a doktoranduszával és talán, a védés előtt elolvassa annak tézisét. Ilyen körülmények között teljesen érthető, hogy számos doktorandusz a „könnyebbik”, ám törvénytelen utat választja: megrendeli doktoriját vagy szakdolgozatát.
A Guardian angol napilap nemrég számolt be az Egyesült Királyságban immár piaci méreteket öltött szakdolgozat-gyárakról. Online cégek tucatjai jöttek létre az elmúlt években, amelyek bármilyen tudományágban rendelésre elkészítenek államvizsgákat, mesteri dolgozatokat, doktori disszertációkat vagy más szakdolgozatokat és fokozatszerzéshez szükséges munkákat. Ezek legnagyobbika, a UK Essays tavaly 16.000 szerződést kötött szakdolgozatok megírására és évente több ezerrel nő a megrendelők száma.
Romániában is több ilyen disszertáció-gyár létezik már. Ebből kettő, a redactarealacomanda.com és a lucrarelacomanda.ro professzionális honlappal is rendelkezik, ahol részletesen taglalják a szakdolgozatát megírni képtelen nebuló lehetőségeit. Felsorolásukból jóformán egyetlen tudományág sem hiányzik, tehát ezeken a vészhelyzetben felkeresendő honlapokon megváltást talál úgy a biokémia, mint a régészet vagy történelem doktorává avanzsálódó „kutató”. Egyetlen feladata, hogy részletesen leírja a disszertáció témáját, rövid kivonattal és induló bibliográfiával segítse az egyébként elérhetetlen, név és telefonszám nélkül dolgozó szakdolgozat-gyártókat és hátradőlve várja, hogy néhány hónap alatt kézbe kapja élete nagy tudományos munkáját, amelyhez ő egyetlen szót sem fűzött. A romániai cégek is hangsúlyozzák, hogy mindez teljesen legálisan történik
és ez így is van. Az 1996. március 14-én életbe lépett 8. számú törvény 12. cikkelye a szellemi és szerzői tulajdonjogokról egyértelműen kimondja, hogy egy szerzőnek jogában áll szellemi alkotásáról bármikor lemondani vagy azt másra ruháznia. A törvény nem tér ki arra, hogy ez pontosan milyen formában történhet, ennélfogva a disszertációkat név nélkül, anonim módon felajánló szerzők gyakorlatilag törvényes úton gyárthatnak doktori dolgozatokat is.
A jogi probléma akkor merül fel, amikor a kutatni lusta vagy azt felesleges tevékenységnek vélő doktorandusz megvásárolja a megrendelt szakdolgozatot és azt, mint saját munkáját adja le majd témavezetőjének és egyetemének. Az akkreditált romániai egyetemeken ugyanis kötelező a szakdolgozat benyújtásakor a doktorjelölteknek egy nyilatkozatot is leadni, amelyben tanúsítja, hogy a benyújtott dolgozat kizárólag az ő munkája. Ez a formanyomtatvány ugyan elsősorban a plágium kiszűrésére vonatkozik, amely ebben az  esetben nem áll fent, hisz miért is gyanúsítsuk a névtelen szakdolgozat-gyáros szerzőt plágiummal? Ő mindössze lemondott szakmai méltóságáról, deontológiai elveiről és saját kutatását pénzért átadta a doktorandusznak, aki – ha mázlista és témavezetőjének nem tűnik fel – akár címet is szerezhet ilyen úton. Intellektuális prostitúció a javából, mondhatjuk megvetően, ám a jelenség rámutat egyrészt a bolognai rendszer súlyos rákfenéire, másrészt a romániai felsőoktatás nagy hibáira. Egy olyan globalizált, kapitalizált tudományosságra, amelyben a minőséget felváltotta a mennyiség, a szenvedélyből és a türelmes, kitartó és életre szóló – Kerényi Károly által vallási áhítatnak nevezett akadémiai odaadásból pedig – ma már a pályázatok és címek megszerzésének véget nem érő hajszája lett.
Egy elértéktelenedett és piaci eszközökkel olcsóvá tett felsőoktatás drámája ez, amelyben nemcsak a jogi kiskapukat kellene orvosolni, hanem a teljes rendszert újragondolni, amely jól jelzi az értékvesztés vagy értékátalakulás európai drámáját.

Megjelent a Szabadság 2017. március 11-i számában.